Mindennapi hősök

Neked természetes az, hogyha egy kocsi átenged az úton, vagy ha egy srác segít feltenni a babakocsit a buszra egy anyukának, vagy ha egy fiatalember átadja a helyét egy idős néninek? Szerintem a többség válasza az lenne, hogy igen, ez természetes, mivel udvariasak vagyunk, és megadjuk a tiszteletet. Viszont ez valahogy a mai fiatalokból kimaradt. Ők inkább keresnek valami kifogást arra, hogy ne kelljen annak a bizonyos udvariasságnak megfelelni, vagy hogy a tiszteletadás alól kibújjanak. Gondolok itt a különféle „bezzeg a botos néni a buszig gyorsabban rohan, mint én, utána meg elvárja, hogy átadjam a helyem neki” felháborodott szövegekre, vagy hogy épp siettem, azért nem engedtem át a gyalogost a zebrán, stb… 

Lehet épp ez az, amiért én külön megtiszteltetésnek veszem, ha az az autó igenis miattam áll meg, és megvárja, míg átmegyek, akármilyen lassan is teszem azt. Lehet ez az, amiért ma, amikor láttam, hogy egy egyetemista srác segít egy babakocsit feltenni a buszra, én éreztem magam boldognak. Boldognak éreztem magam, mert jó volt látni, hogy igenis vannak még ilyen emberek. Hozzáteszem, hogy amikor a nő leszállt, a srác a busz végéből ment előre, hogy segítsen levenni a babakocsit. Mi ez, ha nem tisztelet? Mi ez, ha nem udvariasság? És a srác nem várt el cserébe semmit, mert neki EZ volt a természetes. Komolyan mondom, öröm volt nézni, ahogy a babakocsiban ülő kisfiú olyan boldogan nézett a srácra, mint ha egy hőst látna benne. És lehet nem tévedett, mert én úgy gondolom, hogy az ilyen emberek a mindennapi hősök. De mi észre se vesszük őket, nem is foglalkozunk velük. Vagy ha foglalkozunk, akkor is biztos azt gondoljuk magunkba, hogy na itt is egy talpnyaló, hurrá. Sokszor gratuláltam már, azt hiszem, most is csak ennyit tudok tenni.

A mai világból egyszerűen hiányzik a tisztelet. Mindegy, hogy ki felé, akár szülők, akár barátok, akár ismeretlenek, egyszerűen nincs már meg az emberekben az a minimális tisztelet, amire igenis szükség van ahhoz, hogy egy normális, intelligens világban éljünk. Nem véletlen hallunk egyre többször tanár-diákverésről, vagy otthoni erőszakról. Csak egy picivel több tiszteletet kéne mutatnunk a másik felé, és máris nem lenne ilyen hírekkel tele a média. De nem, nem tesszük ezt, ehelyett inkább erőszakhoz folyamodunk, legyen az fizikai, vagy lelki, teljesen mindegy.

 Ezért van szükségünk nekünk a mindennapi hősökre. Mert ők azok, akik még tartják bennem/bennünk a lelket. Bennük még igenis ott van az a minimális tisztelet, amiről az előbb beszéltem. Nekik nem esik nehezükre átadni a helyet a buszon. Nekik nem esik nehezükre megállni a zebránál a kocsival, és inteni a gyalogosnak, hogy menjen át. Bennem feléjük van a legnagyobb tisztelet, mert kimernek állni a régi hagyományok mellett, és nem engednek a nyomásnak, nem érdekli őket az, hogy mások mit gondolnak, ők ösztönösen cselekednek.

Úgyhogy kedves mindennapi hősök! Én csak annyit mondok, hogy maradjatok ilyenek, amilyenek vagytok! Higgyétek el, az egész világnak szüksége van rátok, még ha ezt nem is akarja senki belátni. Mindenesetre nekem mindig is mosolyt fogtok csalni az arcomra, és mindig is büszkeséggel fog eltölteni az, hogy igenis léteztek még.