Ugrásra készen

Ugorj! Mindegy hol vagy, mit csinálsz, csak ugorj! Ugorj egyet, akár egy szakadék szélén vagy, akár egy felhőn repülsz épp, akár, csak ha sétálsz, vagy tv-t nézel, vagy álmodozol, állj meg és ugorj egyet! Engedd, hogy a levegő felkapjon, és magával repítsen. Engedd, hogy a lelked felszabaduljon és kirepüljön. Engedd, hogy a világ egy kicsit magával ragadjon. Ne foglalkozz semmivel, csak repülj. Élvezd, hogy szabad vagy, hogy nincsenek határok, nincsenek megkötések, nincs semmi. Csak Te vagy és a szabad tér, amiben repülhetsz, szárnyalhatsz, versenyt futhatsz magaddal. De ehhez az kell, hogy merj elugrani, merj elszakadni egy kicsit a valóságtól. Rugaszkodj ki a mindennapokból, a megszokásokból, a kötelességekből, a reggeli korán kelésből. Szakíts el minden olyan szálat, kötelet, drótot, ami a valós élethez köt téged, és próbálj egy kicsit szabad lenni, egy kicsit nem törődni semmivel.

De vigyázz hova ugrasz! Ha nem nézed meg jó előre, hogy mi az a hely, ahova tartasz, kiköthetsz nagyon rossz helyen is, ahonnan csak hosszas harcok után tudod magad kiszabadítani. Nézz körül, figyeld meg alaposan, hogy az, ahova elugrasz, nincs-e túl messze. Ne akarj egyből 100 métereket ugrani, úgysem fog menni. Mindenhez kis gyakorlás kell, ehhez meg főleg. Ne ugrálj felelőtlenül, mert még elesel, és akkor nézhetsz, hogy most mi van. Kezd kis ugrásokkal, majd egyre nagyobbakkal folytasd. Lehet már harmadik alkalommal sikerül megugranod a 100 méteres szintet, de az is előfordulhat, hogy ez csak huszadik alkalommal jön össze. De ne bánkódj! Mindenkinek más és más az a magasság vagy hossz, amit meg tud ugrani. A lényeg, hogy merj ugorni, mindegy, hogy először mekkorát, csak tedd meg, csak hidd el, hogy te is képes vagy arra, hogy kiugorj az életedből.

Szigorúan csak egyedül ugrálj! Ne akarj mást belekeverni, ne akarj mással ugrani. Csakis egyedül, mert még elvonhatják a figyelmed a saját ugrásodról, és akkor puff neki, megint ott vagy, hogy elestél, és fel se tudsz kelni. Kell ez neked? Ne akarj mindenáron megsebesülni, főleg ne úgy, hogy lehet, nem is akartál volna nagyot ugrani, csak valaki közbe szólt. Ne tedd! Ha nem akarod egyedül megtenni, akkor inkább felejtsd is el az egészet! Mert sokkal nagyobb bajod lehet abból, ha együtt akarod valakivel csinálni, mintha csak egyedül próbálkozol, és épp rossz helyre ugrasz. Akkor ne ugrálj, akkor inkább várd ki azt a pillanatot, amikor úgy érzed már egyedül is megmered tenni, és nem kell az, hogy valaki ott álljon melletted. Ne engedd, hogy valaki is beleszóljon abba, hogy te hogyan szakadsz el a valós élettől, és hogy mit csinálsz a repülésed közben. Ez maradjon a te titkod, ezt őrizd csak te, addig, amíg lehet! Hidd el, nincs is annál jobb érzés, amikor senki nem tudja, hogy mi van a fejedben, te meg közben már rég a repüléseddel vagy elfoglalva, és csak nevetsz a többieken.

Ne félj megtenni az első lépést az ugrásod felé! Töröld ki magadból a félelmet, ne is akard tudni, hogy egyáltalán mit jelent maga a szó, hagyjon téged hidegen maga a tény is, hogy létezik ez az érzés. Nem, amikor ugrani akarsz, akkor nem létezik, nincs olyan, soha nem is volt olyan, hogy félelem. Sokkal inkább van merészség, bátorság, összeszedettség, koncentráció. Még egy icipici félelem sincs, mert akkor ismét a jól ismert esés fog következni, amiből már tudjuk, hogy csak nagy harcok árán tudunk kikászálódni.

Szedd össze minden bátorságod, koncentrálj, nézd meg, hogy hova ugrasz, és aztán cselekedj. Tudom, hogy ijesztőnek hangzik, az is. De amíg nem próbálod meg, nem éled csak egyszer át, hogy milyen érzés, addig ijesztő is marad. Hisz mégis csak egy ugrásról van szó, nem holmi kis szökkenésekről. De csak rajtad áll az egész, hogy meddig tartod ijesztőnek, és meddig halogatod a kipróbálását. Viszont vigyázz! A túlzásba vitt ugrálások bizony függőséget okozhatnak, ugyanúgy, mint más szenvedélyek. Viszont az ugrásfüggőség rosszabb mindennél, rosszabb a drognál, rosszabb a cigarettánál, és ami a legfontosabb, hogy erről a legnehezebb leszokni. Úgyhogy csak mértékkel ugrálj, és tudd mindig, hogy mennyi az az időintervallum, amíg távol lehetsz, és amíg elszakadhatsz a valós életedtől! 

Mondd a szemébe!

Mert el nem tudod képzelni, milyen az, amikor ki kell mondanod a másiknak, hogy mit érzel. Amikor el kell neki mondani, hogy mi az, ami benned van, ami benned motoszkál. Gondolhatod, hogy hu, ez tényleg nehéz lehet, de amikor ott vagy, hogy Neked kell ezt megtenned, na akkor jössz majd rá igazából, hogy mennyire nehéz is.

Bátorság. Semmi több. Egyszerűen csak bátorság kell, ahhoz, hogy meg tedd azt a lépést, amire szükséged van. Ha nem vagy bátor, ha meghátrálsz, ha visszalépsz, semmit nem fogsz elérni. Nem csak a párkapcsolatokban, de az életben sem. Szedd össze minden erőd, koncentrálj, és beszélj. Beszélj, mondj, írj ki magadból mindent, amit érzel. Ha jó, ha rossz, csak mondd, csak írd, csak közöld vele végre, hogy mi az, amit Te tényleg érzel iránta. Ha nem teszed meg, bánhatod utána az egészet. Telesírhatod a párnádat este, elmondhatod magad mindennek, de akkor is benned lesz az, hogy Te vagy a hibás. Mert ott volt a lehetőség a kezedben, de Te elszalasztottad. Igen, lehet, hogy miután kimondasz magadból mindent, nem a legjobb reakciót kapod. De megpróbáltad, de bátor voltál, de elmondtad, és ez a lényeg. Mert akkor nem az lesz legelőször a legfontosabb, hogy Ő mit válaszolt, vagy hogyan reagált, hanem az lesz a legfontosabb, hogy Te megmerted ezt lépni, és ezt az érzést senki nem veheti el tőled!

Nehéz, tudom, hogy nehéz. Sok minden nehéz az életben, de ez különösképpen az. Amíg nem vagy benne, tényleg nem tudod átérezni, tényleg nem tudsz róla semmit mondani. Mert nem érzed azt a gyomorgörcsöt, ami ilyenkor benned van. Mert nem érzed azt, hogy a szíved a torkodban van, és beszélni nem tudsz már. Mert nem érzed azt a félelmet, ami minden más érzelmedet elnyomja. Igen, mert ilyen az, amikor tudod, hogy el kell mondanod a másiknak, hogy mit érzel, de valami mégis visszatart. Ilyen az, amikor egyáltalán nem tudod, hogy mit kellene tenned. Végig gondolsz minden, eljátszol minden „mi lenne ha?” kérdéssel, végig pörgeted magadban, hogy mi lesz akkor ha… De nem jutsz semmire, csak ülsz és nézel ki a fejedből. Teljes káosz a fejben, a szívben, a lélekben. Hatalmas gubancok, amiket addig nem fogsz tudni kibogozni, amíg meg teszed azt, amit meg kell tenned: elmondani neki mindent, ami benned azt a gubancot képzi.

Merj szembenézni a dolgokkal, bármiről legyen szó. Merj erős lenni, merd megmutatni, hogy ki is vagy te valójában. Mutasd meg, hogy igen, benned is megvan az a „dög”, aki nem fél semmitől, aki meg mer tenni mindent, aki szembe mer nézni a dolgokkal. Tudom, és Te is tudod, hogy valahol mélyen benned létezik a Te „dögöd” is, csak még nem sikerült a felszínre hoznod. Akkor hát mire vársz? Ő se fog rád örökké várni, úgy ahogy senki más se. Akkor hát szedd már össze magad, kapard fel magad a padlóról, ha épp ott vagy, tedd helyre az életed, rakd össze az apróra széttört szívedet, és keresd meg magadban azt a DÖGöt! Meglátod, amint sikerült olyan mélyre lemenned, ahol találkozhatsz vele, egyből meg fog fordulni körülötted a világ. Viszont ez még nem elég. Nem elég, hogy csak találkozol vele, feljebb is kell hoznod! Pontosan azért, hogy amikor legközelebb szükséged van rá, ne kelljen már napokat várnod arra, míg létrával lemászol érte. Hanem igenis legyen már olyan helyen, ahonnan már csak egy ajtó választ el tőle. Na és akkor fog majd tényleg megfordulni körülötted az egész világ.

Egy a lényeg: bátorság! Hisz lehet, hogy százszor a padlóra kerülsz, kicsúszik a kezed közül minden, összetörik a szíved, de százegyedére sikerülhet! És ne feledd: menj addig lefelé, amíg megtalálod azt a dögöt! Majd pedig hozd fel olyan magasra, amennyire csak elképzelhető!

Ne akard utálni, akard nem szeretni!

Egyszer az életében mindenki rájön arra, hogy utálni nem szabad egy embert sem. Mondhat, tehet, követhet el bármit, de te tudni fogod, hogy nem szabad utálnod, maximum nem szeretheted. Azért nem szabad utálnod, mert az élet még bármit hozhat, bárhogy alakulhat. Nem tudhatod, hogy mikor, milyen helyzetben kire van szükséged, és ki az, aki akár az életed mentheti meg. Nagy szavak ezek, viszont ha belegondolsz, te sem szívesen segítenél egy olyan embernek, akiről tudod, hogy utál téged. Pedig lehet Te vagy az egyetlen akkor, abban a pillanatban, akire számíthat. És persze ez fordítva ugyanígy megtörténhet. Te ugyanúgy kerülhetsz olyan szituációba, hogy csak az az ember segíthetne rajtad, akit te utálsz. Viszont miért is segítene, ha ő is tudja, hogy érzel iránta? Gondolj kicsit ebbe bele, és utána lehet, hogy ez lesz az a perc, amikor Te is rájössz, hogy utálnod másokat nem szabad.

Nagy különbség van aközött, hogy utálsz valakit, és hogy nem szeretsz valakit. Igen, tudom, hogy sok olyan ember van, aki megbántott, megalázott, csalódást okozott. Sokszor ezek az emberek azok, akiket valaha a legjobban a szerettünk. Így még jobban, és indokoltabban gondolhatod azt, hogy Te most a szíved mélyéről utálod ezt az illetőt. Bemesélheted, mondogathatod, elhitetheted magaddal, hogy ez így van, de segítek: akit valaha szerettél, soha nem fogsz tudni utálni. Kifelé mutathatod azt, hogy te ki nem állhatod, hogy te utálod, viszont legbelül mindig is tudni fogod, hogy ennek épp az ellenkezője játszódik le benned. Pontosan ez az, amiért meg kell tanulnod NEM SZERETNI egy embert. Sokkal nehezebb, sokkal több fájdalommal jár, viszont sokkal többet elérsz vele. Mivel ha valakit nem szeretsz, nem jelenti azt, hogy utálod. És ki tudja, ha eljön az a bizonyos pillanat, amikor segítségre van szükséged, sokkal szívesebben fog Neked segíteni, egy olyan ember, aki tudja, hogy csak nem szereted, viszont nem is utálod. Ha kicsit a szavak mögé nézel, rájössz, hogy a „nem szeretlek”-ben ott a szeretlek szó. Nem véletlen. Egy nem szeretlekből még bármikor lehet szeretlek. Viszont egy utállakból már soha nem lesz szeretlek, még akkor sem ha Te legbelül pedig pontosan ezt érzed.

Nehéz az, amikor egy olyan emberben kell csalódnod, akit szeretsz. Nehéz az, amikor egy olyan ember bánt meg, akit szeretsz. Nehéz az, amikor egy olyan ember aláz meg, akit szeretsz. Ezek mind nehéz dolgok, ezek mind-mind utálatot tudnának kiváltani belőled. És hát miért ne váltanának ki? Hisz minden okod megvan rá, hogy utáld azt a személyt, aki ezeket végig csinálta veled. Minden okod meg van arra, hogy a szíved legmélyéről tudd utálni ezt az embert. De nem teszed. Mert rájöttél, hogy azzal, hogy utálod, magadnak is rosszat teszel. Sőt, csak magadnak teszel rosszat. Mert a másikat büszkeséggel fogja eltölteni, hogy elérte célját. Elérte azt, hogy te felőrlőd magad csak azért, hogy utáld őt, amikor mind a ketten tudni fogjátok, hogy még mindig szereted. Másrészről viszont, ha sikerül elérned, hogy azt tudd mondani: nem szeretlek, a másik fél a meglepettségtől teljesen össze fog omlani. Hidd el nekem, sokkal rosszabb azt hallani, hogy nem szeretlek, mint azt, hogy utállak.

Nem kell túlkombinálni a dolgokat, nem kell mindenfélét magadnak bebeszélni, nem kell mindent elhitetni magaddal. Egyet tanulj meg: akármit is tegyen az illető, ne akard utálni, hanem akard nem szeretni!

Létezik barátság fiú és lány között?

Sok helyen olvashatunk arról, hogy létezik-e fiú és lány között barátság. Vannak, akik szerint ez teljesen kizárt, mert az egyik fél mindig is többet fog érezni a másik iránt. Viszont vannak olyanok, akik ezeket megcáfolva állítják és jelentik ki, hogy barátság márpedig igenis létezik fiú és lány között. Én viszont azt mondom, hogy ezt döntse el mindenki saját maga. Döntsd el te magad, hogy számodra létezik e barátság közted és egy, a másik nemből való személy között. Hisz egy idegen mégis hogy tudná megmondani, hogy az, ami köztetek van, csak barátság, vagy épp már lehet több is? Bőven elég, ha már ti tisztában vagytok azzal, hogy minek is nevezitek azt, ami köztetek van.

Szerintem nem kizárt egyáltalán az, hogy egy fiú és egy lány között igenis egy szoros barátság alakuljon ki. Vannak olyan dolgok az életedben, amit nem tudsz megbeszélni a saját nemedből való barátoddal. Vannak olyan dolgok, amiket igenis egyszerűbb és könnyebb kimondani a másik nemnek. Ne félj ezektől a barátságoktól, ne az legyen benned, hogy sokak szerint nem létezik ilyen. Ha te hiszel benne, és a barátod is hisz benne, akkor igenis létezhet ez köztetek függetlenül attól, hogy mások mit mondanak, vagy épp gondolnak. A másik nemhez tartozó ember is ember, így ugyanolyan jogunk van velük is barátkozni, mint bárki mással, nem igaz?

Butaság az az általánosítás, hogy egy fiú-lány barátságban valaki úgyis többet fog érezni. Nem mondom azt, hogy soha egyik fél sem gondolkozik el azon, hogy mi lenne, ha ez a barátság kicsit több lenne. Nem mondom azt, hogy egyik fél sem fantáziál arról, hogy milyen lehetne a másikkal. Nem mondom ezeket, mert biztos vagyok abban, hogy az összes barátságban, mind a kettő fél gondolt már ilyenekre. Hisz miért ne gondolna? Mindannyian emberekből vagyunk, mindannyiunkban benne van a fajfenntartó ösztön, így természetes az, hogy ha néha napján elgondolkozunk ezeken a dolgokon. Viszont ez még koránt sem jelenti azt, hogy akkor már szerelmesek is lennénk. A szerelem nem erről szól, a szerelemnél érzelmek vannak, nem pedig kósza gondolatok és netalántán piszkos fantáziák. Így máris megcáfoltuk azt, hogy az egyik fél mindig többet fog érezni. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy egy barátságban sincs olyan, hogy az egyik fél többet érez. Biztos létezik ilyen, viszont akkor már nem beszélhetünk barátságról. Hisz teljesen másképp viszonyulsz egy olyan emberhez, akit a barátodnak tartasz, és teljesen másképp viszonyulsz egy olyanhoz, akihez már valami gyenge érzelmi szálak is fűzek. És ha már ott vannak azok a gyenge érzelmi szálak, akkor a barátság már nem teljesen barátság.

Igenis legyetek büszkék, hogyha sikerült létrehozni magatok között egy igaz és szoros barátságot. Ne érdekeljen, hogy esetleg a többi azt gondolja, hogy ez nem barátság, hogy nem fog sokáig tartani, vagy hogy valamelyikőtök úgyis többet fog érezni. Ne foglalkozzatok ezekkel, senki nem tudhatja, hogy mi van bennetek, és hogy mi van köztetek. Ezt csak ti tudjátok, és csak ti érzitek. Merjétek felvállalni, hogy ti igenis barátok vagytok, hogy ti ugyanúgy el tudtok egymásnak sok mindent mondani annak ellenére, hogy nem két fiú, nem két lány, hanem egy fiú és egy lány között lévő barátságról beszélünk.

Egy igaz barátság, valójában

A barátság nem játék. A barátság nem arról szól, hogy az egyik fél kiteszi a lelkét, míg a másik röhög a markában, hogy talált egy olyan hülyét, akit kihasználhat. Nem, a barátság közel sem erről szól. A barátságban elfogadjátok, tisztelitek, megértitek és szeretitek egymást. A barátságban mind a ketten egyenrangúak vagytok. Nincs olyan, hogy én vagyok a jobb, a szebb, az okosabb, a bátrabb… Pontosan azért vagytok barátok, mert ezek nem számítanak nektek. Az egyetlen feladatotok egymással szemben, hogy segítsétek a másikat, bármiről legyen szó. Mivel akkor leszel igazán jó barát, ha már a tudat, hogy segítettél, boldoggá tesz.

Igaz barátot nagyon nehéz találni, de még nehezebb megtartani. Jól hangzanak, amikor valakire azt mondod, hogy ő a legjobb a barátom, viszont belegondoltál már abba, hogy ez mit is jelent? Manapság már ezt is csak úgy dobáljuk egymásnak, gondolkodás nélkül. Közben meg lehet, hogy az, akinek épp ezt mondtad, még a kedvenc színedet se tudná elmondani. Akkor tényleg egy igaz barátról beszélünk? Tényleg az számít igaz barátnak, aki elmegy veled inni péntek este, netán még bulizni is, majd se szó, se beszéd nélkül ott is hagy, és hazamegy? Egy barátságnak nem erről kéne szólnia, egy barátságnak nem arról kéne szólni, hogy együtt iszunk, bulizunk, és közben nem tudunk a másikról egy fikarcnyit sem. Hol vannak a régi barátok? Akik tényleg bármikor felhívhatták egymást és nem csak egy sms-sel intézték el a mondanivalójukat. Akik minden pénteken vagy épp szombaton egymásnál aludtak és átbeszélték az egész éjszakát. Akiket büszkén mutattunk be a szüleinknek, nehogy isten az egész rokonságnak. Akik nem facebookon, msnen, smsben vagy e-mailben írják le az életüket a másiknak, hanem igenis veszik a fáradtságot és találkoznak. Ők hol vannak?

A barátság is egyféle „adok-kapok”ról szól. Nem teheted meg azt, hogy te csak állsz és nyújtod a markod a másik felé, de amikor neked kéne valamit adnod, akkor inkább meghátrálsz és elfutsz. A barátság nem erről szól. A barátságban tudni kell adni, és tudni kell kapni is. Igen, mind a kettőt tudni kell, mert míg egyesek úgy gondolják, hogy hisz kapni mindenki tud, addig más már rég rájött arra, hogy kapni egyáltalán nem olyan egyszerű, mint gondoljuk. Mert kapni nem csak jó dolgokat lehet. Kaphatsz te megértést, szeretetet, figyelmet, tiszteletet, de mindezek mellett sok olyan dolgot is kaphatsz, amit nem egyszerű elfogadni, viszont igazán hasznos lehet a számodra. Ilyen az, amikor az igaz barátod a szemedbe mondja, hogy épp mi az, amit rosszul csinálsz, vagy mi az, amin változtatni kéne. A baj csak az, hogy sok barátságban úgy gondolja a segítséget kapó fél, hogy ez az egész ellene van, pedig épp az ellenkezője történik vele. Soha nem szentírás az, amit a barátod mond neked, soha nem kell mindig, minden egyes esetben azt tenned, amit a barátod mond. Erről szó sincs. Mindig van lehetőséged azt mondani, hogy nem. Viszont abba mindig gondolj jól bele, hogy a barátod ezeket azért mondja, mert a legjobbakat szeretné, és mert szeret, és véletlen sem azért, hogy megbántson, vagy elszomorítson. Tanuld meg elfogadni a segítséget, tanuld meg megkapni a segítséget.

Érdeklődj a másik iránt, de ne csak úgy sablonosan, hanem tényleg. Ha nem érdekel, hogy mi van vele, vagy mi történt vele, akkor ne kérdezd meg. Ne kérdezd meg, mert sokkal rosszabb a fancsali és „ez mégis kit érdekel” arcod nézni, mint beletörődni abba, hogy akkor épp rohadtul nem érdekel téged, hogy mi van velem. Ne váljon soha természetessé az, hogy az igaz barátod mindig ott áll melletted. A barátságok minden egyes pillanatban borotvaélen táncolnak, és csak te tehetsz arról, hogyha a barátod véletlen megcsúszik, és igen erősen megvágja magát. Ne haljon ki belőled az az érdeklődés, ami az elején benned volt. Attól, mert tudjátok mind a ketten, hogy bármiről legyen szó, ott vagytok egymásnak, nem jelenti azt, hogy akkor már soha nem kell megkérdezni a másiktól, hogy épp hogy érzi magát. Néha egy „hogy érzed magad?” kérdés sokkal többet ér bármilyen csokinál vagy virágnál.

Még egy fontos: merj megnyílni a barátod előtt. Merd elmondani neki, hogy mi az, ami benned van, mi az, amit érzel, és mi az, ami éppenséggel a lelkedet nyomja. Ha igaz barátnak mondod el ezeket, ő le fog veled ülni, és néma csendben végig hallgat. Végig hallgat, mert tudja, hogy ez neked mennyit jelent. Végig hallgat, mert tisztában vele, hogy előfordulhat az is, hogy neki lesz szüksége majd egy olyan emberre, aki néma csöndben végig hallgatja, és tudja, hogy az nem más, mint te leszel neki. Ne félj a barátodtól, ne félj attól, hogy mit fog mondani, hogy hogyan fogja lereagálni. Mondj ki magadból mindent, és a barátod segíteni fog. Vagy ha épp segíteni nem is fog tudni, de végig hallgatni teljesen biztos, hogy végig fog. És sok esetben már ez hatalmas segítség tud lenni.

Becsüld meg és értékeld a barátságot és a barátokat. Igaz barátokat nem találsz minden utca végén, igaz barátot nem tudsz venni, igaz barát nem hullik csak úgy az öledbe. Viszont ha megpróbálsz a lelkeddel keresni, biztos vagyok benne, hogy előbb-útóbb igaz barátra lelsz. Olyan barátra, aki végig hallgat néma csendben, akit felhívhatsz éjjel kettőkor is, és aki ott fog állni akkor is a hátad mögött, amikor te legszívesebben csak egyedül lennél, hisz tudja, hogy egyszer megfordulsz, és segítségért kiáltasz. De ő ott lesz, és segít neked, mert erre valók az igaz barátok.

Szemét vagy érték?

Sokszor van olyan, amikor túl értékeljük azokat a dolgokat, amik valójában értéktelenek. Gondoljunk például csak egy csokira, amit a legjobb barátodtól kaptál. Évekig képes vagy megőrizni a papírját, mert akkora értéket tulajdonítottál neki, hogy nincs szíved kidobni. Pedig csak egy csoki papírról beszélünk. Ezen kívül rengeteg olyan dolog létezik, ami neked felbecsülhetetlen értékkel bír, más viszont a sarkon lévő kukába már kidobná. Te viszont ennek ellenére, elteszed valahol a szobádban, egy fiókban. Lehet, hogy egy éven keresztül nem is találkozol vele, viszont amikor eljön a tavaszi nagytakarítás, újra ott van a kezedben, és újra felelevenednek benned az emlékek. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha csak egyetlen egy csoki papírról beszélnénk. Viszont ha egyszer elkezded, onnan nincs megállás. Jön a többi csoki papír, a képeslapok, a mozijegyek, a buszjegyek, az órai levelezések, és még sorolhatnék vagy 100 olyan dolgot, aminek valójában értéke nincs, viszont a te lelkedben annál inkább rendelkezik értékkel, ráadásul nem is kicsivel.

Emlék kosarak, emlék dobozok, csupa olyan tárgy, ami tele van számodra fontos dolgokkal. Ismerős ugye? Nincs olyan ember, akinek legalább egy ilyen kis doboza ne lenne, amiben a régi idők emlékét őrzi. Mert milyen jó lesz ezt az unokáknak mutogatni, vagy milyen jó lesz majd 10 év múlva elővenni és egy jót nevetni rajta. De addig mi van? Addig ott porosodik minden a szekrény aljában, a dobozban. Ott vár arra, hogy majd esetleg 10 év múlva kinyitod újra. Te pedig mindeközben éled életed, és tömöd meg az új dobozokat ugyancsak emlékekkel, amik persze ugyanúgy a szekrényed aljában kötnek ki, arra várva, hogy az unokák majd megnézzék őket. Kérdezem akkor, ennek mi értelme? Mi értelme teletömni azokat a dobozokat, ha utána úgyis csak a szekrénybe teszed őket? Amik igazán fontos dolgok, azokat, ha akarnád se tudnád elfelejteni. Akkor meg mi értelme van megőrizni őket? Elhiszem, hogy emlék, hogy nagyon sok olyan dolog van, amihez valami nagyon jó emléked fűződik, de hidd el nekem, minél több ilyen „kacatot” teszel el, annál inkább értékét veszti a többi. Hisz te sem tudsz százmillió emléket tartani a fejedben, így előfordulhat, hogy 5 év múlva arra sem fogsz emlékezni, hogy épp kivel nézted meg a Harry Potter legújabb részét, pedig biztos fontos ember volt, hisz ott van a kezedben a mozijegy.

Nehéz megtenni, de dobj ki minden ilyen dolgot. Minden csoki papírt, minden mozijegyet, minden buszjegyet, mindent, amit már egy kicsivel is túlértékeltél a valódi értékénél. Nincs szükséged az ilyen dolgokra, nincs szükséged arra, hogy a szekrényed aljában gyűjtsd a porosodni váró emlékdobozokat. Nehéz lesz, tudom. De amint megtetted, hatalmas megkönnyebbülést fogsz érezni. Megkönnyebbülsz, mert végre nem leszel tele csupa olyan dologgal, ami ha csak egy kicsit is belegondolsz rájössz, hogy mind-mind szemét volt, hogy minden, amíg addig gyűjtöttél, nem volt más, mint közönséges szemét. És mint tudjuk a szemét kukába való, nem a szekrény aljába vagy tetejére.

Ha valamire igazán emlékezni akarsz, fogj egy papírt és tollat, és kezdj el írni. Manapság nem divat naplót írni, amit én elég nagy hibának tartok. A napló pontosan arra jó, hogy egy mozit, egy vacsorát, vagy csak épp azt megtartsa örök emléknek, hogy a buszon rád mosolygott egy helyes srác, vagy épp egy kedves lány. Nem jobb ezeket felolvasni az unokáknak, a nehogy isten már-már penészesedni kezdő csoki papírok mutogatása helyett?! Egy napló nagyon sok mindenre jó. Ő az, aki a legjobban megtud téged hallgatni, és aki mindig ott van veled, bármi történjen. Csak kezdd el írni, és meglátod.

Szedd össze az összes túlértékeld dolgodat. Nézd meg őket utoljára, és dobd ki. Legyél erős, és vedd észre azt, hogyha egy valójában értéktelen dolgot túlértékelünk, az nem más, mint a múlthoz való ragaszkodás. Márpedig boldogan élni csak úgy lehet, ha minden egyes percben a pillanatnak élsz, nem pedig a múltnak.

Magadban tartod, vagy kimutatod?

Ki mered mutatni az érzéseidet, vagy inkább elvonulsz a sarokba és sírsz egymagadban? Ismerős ugye? Biztos volt már veled is olyan, hogy legszívesebben sírtál volna, de ezt a helyzet nem engedte meg, így inkább mosolyogtál, mint valami idióta, akinek nincsen semmi gondja. Ne félj kimutatni az érzéseidet, ne érdekeljen az, hogy abban a pillanatban mit gondolnak az embernek. Ha Te legszívesebben sírnál, akkor sírj, ha legszívesebben nevetnél, nevess. Ne foglalkozz azzal, hogy más hogyan reagálja le, ezek a Te érzéseid, és senki kedvéért nem szabad elfojtanod magadban! Egyet tanulj meg, nem attól leszel erős, ha nem mutatod ki az érzéseidet, hanem attól, ha igenis van bátorságod ahhoz, hogy kifejezd azt, amit érzel!

Minél tovább tartasz magadban mindent, és minél tovább gyűjtögeted magadban az érzéseket, annál zárkózottabb és magadba forduló ember leszel. Sok mindent megoldhatsz Te magad is, és sok mindent meg tudsz „beszélni” magaddal. Viszont igenis vannak olyan helyzetek, amikor kell egy barát, testvér, anya, apa, valaki, akinek minden gond nélkül elmondhatsz mindent, és akiben minden körülmények között megbízol. Ne legyen benned az, hogy ez őt biztos nem érdekli, és már a falra mászik attól, ha valami bajomat elmondom neki. Nem, ha igazán szeret, és igazi barátod, soha nem fog ilyet gondolni, vagy mondani. DE, ettől függetlenül, Neked is tudnod kell, hogy hol a határ. Nem várhatod el senkitől, hogy megoldja az összes problémát, és a legfontosabb, hogy nem haragudhatsz csak azért meg rá, mert épp csak meghallgatott, de nem mondott rá semmit. Vedd észre, hogy kik azok, akiknek tényleg elmondhatsz bármit, és kik azok, akik csak érdekből vannak veled.

Merj mosolyogni a buszon, nevetni az utcán, vagy sírni a munkahelyeden. Merd megmutatni azt, hogy igen, Te nem félsz, és Te ki mered mutatni azt, hogy mi van benned. Tudom, hogy most azt gondolod, hogyha el kezdesz mosolyogni a buszon, akkor mindenki hülyének fog nézni. Egy: kit érdekel?, kettő: ez Te vagy, ez a Te érzésed, és ezt nem veheti el tőled senki, akármit gondol, mond, mutat. Igenis legyél merész, és ha azt látod a buszról, hogy egy irtó aranyos idős pár éppen megölelik egymást, és a szemükben látszik az 50 éve tartó szerelem, akkor mosolyogj egyet. Mosolyogj, mert látod, hogy milyen boldogok, mosolyogj, mert ettől neked is csak jobb lesz, és mosolyogj, mert lehet, hogy más épp a te mosolyodtól fog boldog lenni. A sírással sincs másképp. Nem azt mondom, hogy állj meg az utca közepén és kezdj el bömbölni. Viszont azt mondom, hogyha kapsz egy olyan hívást, vagy épp valaki olyat mondott Neked, amitől sírhatnékod van, akkor állj a sarkadra és sírj! Ne nyomd el magadban, és ne gyűjtögesd magadban ezeket a pillanatokat. Hidd el sokkal rosszabb az, amikor hazamész, elmész aludni, és tocsogósra sírod a párnád. Ezzel tönkreteszed saját magad, és a saját lelked is. Nem hiszem, hogy Te bármivel is rosszat akarnál magadnak, akkor meg mi értelme van ezt csinálni?

Érzések mindenkiben vannak, nem létezik olyan, hogy valakinek nincsenek érzései. Mindig is érzünk valamit, akkor is, ha épp csak tv-t nézünk, vagy eszünk, vagy beszélgetünk, mindig. Akkor meg miért nem merjük ezt megmutatni a világnak? Miért fojtunk el minden érzelmet magunkban? Butaság ezt csinálni, még pedig azért, mert ezzel nem a világnak ártasz, hanem magadnak. Megölöd a lelked, a szíved, a tested, az elméd. Úgyhogy én azt mondom, hogy legyél bátor, és merj nevetni, sírni, kiabálni, mosolyogni, örülni, szomorúnak lenni, ordibálni, és minden olyan érzést merj kimutatni, ami benned van!

Egyszer minden véget ér

Soha nem lesz olyan ember az életünkben, akit a lehető legjobban ki lehetne ismerni. Magadat se tudod kiismerni teljes mértékben, akkor miből gondolod, hogy mást igen? Mindig lesznek olyan emberek az életedben, akikről azt hiszed, hogy mindent tudsz. Aztán történik valami, és vége a barátságnak, a szerelemnek, mindennek. Kereshetsz magyarázatot, indokokat, kifogásokat, az egyetlen ok, ami miatt ez megtörténhetett, az csak csupán az, hogy akármennyire hitted, hogy ismered az illetőt, rá kellett jönnöd, hogy szinte nem is tudsz róla semmit.

Emberek jönnek és mennek az életünkben. Egyik nap megismerünk egy újat, másik nap elveszítünk egy régit. Ez mindig így van, és így is lesz. Bele kell törődni abba, hogy olyan, hogy örökké tartó kapcsolat nem létezik. Egyszer mindennek vége, ha tetszik, ha nem. Viszont ez a vég, lehet jó is, ha meg tanulod értékelni az előtte lévő időt. Igen, nagyon sok olyan ember van, akire azt mondjuk, hogy bárcsak ne ismertem volna meg őt. Biztos vagyok abban, hogy mindenki életében minimum egy ilyen személy megfordult már. De ez is hozzátartozik az élethez, mert ebből is tanulunk, és ez által is közelebb kerülünk saját magunkhoz. Nincs olyan, hogy rossz ember, olyan van, hogy nem passzoltok össze. Valami okból kifolyólag egy olyan rezgés van köztetek, amit nem tudtok elviselni, ezért inkább eltávolodtok egymástól. A baj csak az, hogy nagyon sok esetben ez nem látszik az elején. Sőt, vannak olyanok, hogy évek telnek el, és csak utána jöttök rá, hogy egyikkőtöknek sem jó ez, hogy ismeritek egymást. Lehet, hogy addig benne bíztál meg a legjobban, neki mondtad el az összes titkodat, de rájössz, hogy valami mégsem stimmel. Mert ott van az a kis negatív rezgés, ami tönkre tesz mindent. Igen ám, de attól, mert épp véget ért egy barátság, egy szerelem, egy ismeretség, attól még nagyon sokat tanulhatunk belőle. Például azt, hogy nem kell egyből úgy gondolni a vége előtti időkre, hogy azok elpocsékolt percek, órák, hetek, évek voltak. Nem, Te akkor nagyon is jól érezted magad, jó volt az, hogy ott volt melletted. Ezt ne akard magadban megmásítani, mivel Te is nagyon jól tudod, hogy az az idő, amikor együtt voltatok, mind a kettőtöknek jó volt. Próbáld meg így nézni a dolgokat, és hidd el nekem, sokkal egyszerűbben tudod majd feldolgozni magadban is azt, hogy vége lett.

Rengeteg olyan ember lép be csak azért az életünkbe, hogy valamit megtanítsanak nekünk. Ez lehet akár jó, de sok esetben rossz dolog is. A lényeg, hogy minél közelebb kerülj saját magad megismerésében. Talán nem is veszed észre, de minden új embernél, akit megismersz, egy icipicivel Te magad is jobban megismered, és kiismered a saját lelked, mivel minden ember más és más érzelmet vált ki belőled. Lehet lesz olyan, aki mellett megtapasztalod, hogy milyen is az, amikor önfeledten tudsz nevetni. Előfordul majd olyan is, aki akkora fájdalmat okoz Neked, hogy legszívesebben belehalnál, de Te erős maradsz és továbblépsz, aztán, amikor egy újabb ilyen ember lépne be kicsiny világodba, máris tudni fogod, hogy mit kell tenned. Mindenből lehet tanulni, a lényeg, hogy ne add fel, és ne mondd azt, hogy Neked ebből eleged van, és Te ezt nem csinálod tovább. Tudom, hogy milyen az, amikor megaláznak, amikor hatalmas fájdalmat okoznak Neked, amikor belelépnek a lelkedbe, vagy akár összetörik a szíved. De ezek is mind-mind csak arra vannak, hogy sokkal de sokkal jobban kiismerd magad, a világot, és az összes olyan embert, aki körülötted van.

Próbálj meg örülni minden új és régi személynek, aki az életedben van, volt és lesz. Mindegy, hogy mi történt akkor, amikor együtt voltatok, a lényeg az, hogy Te tanultál belőle. Hisz annak, ha egy új embert ismerünk meg mindig is oka lesz, ezt ne feledd.

Ragaszkodás vs "Jó, hogy vagy nekem"

Mindannyian ragaszkodunk egy vagy több emberhez. Belül mindig érezzük, hogyha egy ember többet jelent nekünk, vagy ha éppen szorosabb érzelmi szálak fűznek hozzá (és itt nem csak a szerelmi szálakról van szó). Sokan hisszük azt, hogy nagyon ragaszkodnak hozzánk, vagy épp fordítva, mi ragaszkodunk nagyon egy bizonyos személyhez. Az a baj, hogy ez nagyon sok esetben nem így van. Nem tudjuk felmérni és bemérni a különbséget, a ragaszkodás és a „jó, hogy vagy nekem” esete között. Pedig a különbség igencsak nagy.

Manapság eléggé értékét veszítette az a szó, hogy szeretlek. Most már csak úgy dobáljuk ezt az embereknek, gondolkodás nélkül. Viszont ha csak egy kicsit is végig gondolnánk, hogy mit is jelent, vagy hogy személyesen nekünk mennyit ér, és mekkora súlya van, garantálom, hogy a felére csökkenne ennek a szónak a használata. De mi csak mondjuk, hogy szeretlek így, szeretlek úgy, ilyen fontos vagy nekem stb.. Ne próbáld tagadni, Te is ugyanezt csinálod. Amikor sokkal de sokkal több jelentéssel bír az a szó, hogy szeretlek, annál, hogy az összes velünk szembe jövő embernek odamondjuk. Lehet mentegetőzni, hogy Te nem mondod mindenkinek ezt, lehet jönni az idézetekkel, hogy „nem sok mindenkinek mondom azt, hogy szeretlek, de akinek mondom, komolyan mondom”, jöhet az összes kifogás, hiába minden. Nézz kicsit magadba és nézz kicsit körül a világban. Még így is jönnek a mentegetőzések? Na látod…

Az, hogyha ragaszkodunk valakihez, megint egy teljesen más téma. Ragaszkodni valakihez nem jelent egyet azzal, hogy szeretsz valakit. Attól, hogy szereted, nem feltétlen ragaszkodsz is hozzá. Viszont ha ragaszkodsz hozzá, az bizony szeretet nélkül nem megy. És itt jön az, hogy tényleg nem tudunk különbséget tenni aközött, hogy valakihez ragaszkodunk, és a „jó, hogy vagy nekem” szindróma között. Mindannyian szeretünk szeretve lenni, ez nem vita. Mindannyiunknak jól esik, ha valaki megölel minket, ha érezzük, hogy fontosak vagyunk másoknak, és ha érezzük, hogy számítanak ránk. Ezek nem is annyira személyhez kötött érzelmek, vagyis valamikor teljesen mindegy, hogy ki az, aki épp megölelt, Neked csak annyi számít, hogy megtörtént. És pontosan ez a különbség a kettő dolog között. Míg a „jó, hogy vagy nekem” esetnél az a fontosabb, hogy megöleljenek, hogy érezd, hogy szeretnek, hogy ott legyen mindig veled, addig a ragaszkodásnál ez mind-mind kicsiny részét képezi annak, ami valójában történik. 

A ragaszkodás igenis személyhez kötött. Olyan személyhez, akihez valamilyen okból kifolyólag sokkal erősebb szálak kötnek, mint a többi „átlagos” emberhez. Aki olyan érzést kelt benned, amit nem tudnál elmondani és megmagyarázni, egyszerűen csak érzed. Aki nem kell, hogy a nap 24 órájában veled legyen, aki nem kell, hogy folyamat ölelgessen, mert te tudod, és érzed, hogy ezek nélkül is ragaszkodtok egymáshoz. Nem mondjátok egymásnak félpercenként, hogy szeretlek, mert ezt tudjátok, látjátok, érzitek és sugározzátok egymás felé. Egy személy, aki már-már olyan, mintha a részeddé vált volna.

És nem, hangsúlyozom, NEM csak a tündérmesés szerelmekben történik ilyen. Sőt, a mai világban nagyon sokan úgy élnek párkapcsolatban, hogy a ragaszkodásnak jele sincs. Szeretlek, mert kedves vagy velem, szeretlek, mert jól nézel ki, szeretlek, mert szeretek veled lenni, de nem szeretlek annyira, hogy ragaszkodjak is hozzád. Mert nincs meg az az érzelem, amit nem tudnék elmondani, hogy mi az. És persze nincs meg a bátorságom se ahhoz, hogy ezt elmondjam Neked, mivel ha egyszer szerelmesek vagyunk vagy mi, akkor ragaszkodunk is egymáshoz, nem? Nem, mint mondtam, attól, hogy szeretsz valakit, nem feltétlen ragaszkodsz is hozzá. Hidd el, nem ciki, ha ezt Te is belátod.

Barátok között is van ragaszkodás, nem is kicsi. Viszont nagyon nehéz találni olyan embert és olyan barátot, akivel kölcsönös ez a ragaszkodás. Lehet, hogy sok legjobb baráton kell túl tenned magad, ahhoz, hogy megtaláld a „Nagy Ő”-t. Igen, mert én hiszem, hogy a barátok között is ugyanúgy létezik a Nagy Ő, mint a szerelmekben. Az sem kizárt, hogy olyan ember lesz az, akihez ragaszkodni fogsz életed végéig, akiről most még talán nem is gondolnád. De az élet tele van meglepetésekkel, így Neked csak annyi a dolgod, hogy nyitott szemmel jársz, és megkeresed a saját Nagy Ő-det. És ne feledd, ha olyat érzel, amit ha nagyon akarnál, se tudnál elmondani, akkor elkezdődött valami, amit ragaszkodásnak hívnak.

Tanulj meg NEMet mondani!

Volt már úgy, hogy kérdeztek tőled valamit, vagy kértek és a szíved legmélyén nemmel válaszoltál volna, viszont a szádon az a szó jött ki, hogy igen? Persze, hogy volt már ilyen, mindenkivel volt már ilyen. Mert gyávák vagyunk, mert félünk, és mert nem akarunk szembenézni a következményekkel. Inkább megteszünk mindent, elvállalunk mindent, beszélünk mindenkivel, csak véletlenül se kelljen senkinek azt mondanunk, hogy nem.

Na ezt verd ki a fejedből, és tanulj meg erős lenni! Tanuld meg azt mondani, hogy NEM! Bárkiről legyen szó, barát, családtag, ismeretlen, bárkinek tudd azt mondani, hogy nem, ha arról van szó. Nem kell mindent megtenni, nem kell mindent elfogadni. Ha a szíved és a lelked azt mondja, hogy nem, akkor próbáld meg a kicsiny szádon is ezt a szót kipréselni, akármilyen nehéz. Nem kell Neked mindig, mindenki gondját-baját meghallgatni, nem kell Neked mindig, mindenkinek első szóra ugranod. Ha igazán szeretnek, akkor meg fogják érteni, hogyha egyszer te is azt mondod, hogy bocs de nem. Tudom, hogy ez is nehéz, tudom, hogy ezt is könnyen mondom. Azt is tudom, hogy sok helyzetben nagyon nehéz ezt megtenni, de hidd el nekem, egy idő után sokkal de sokkal könnyebben tudsz bármire nemet mondani, ha igazán akarod.

Ne csodálkozz, ha egy idő után mindenki Neked panaszkodik, mindenki Tőled vár megoldást, mindenki veled akar mindent megoldani, és persze ezek után mindenki téged szúr le, ha valamit nem úgy csináltál, ahogy kellett volna. És ez mind miért van? Mert félsz, mert nem mersz szembeszállni senkivel, magaddal sem, és mert nincs bátorságod senkinek sem azt mondani, hogy nem. Ezek után tényleg ne csodálkozz, ha mindenki ki fog használni Téged. És nem, nem ők lesznek a hibásak ez miatt. Erről csakis egyedül te tehetsz, mert te vagy az, aki gyáva, és aki nem mer kiállni saját magáért. Harcolj magadért, állj ki a saját igazad mellett, és légy minden esetben erős. Persze lehetnek olyanok, amikor tényleg rohadtul nincs semmi kedved akármit is megcsinálni, de ennek ellenére mégis megteszed, mert épp olyanról van szó. Én se azt mondom, hogy mindenre az ég adta világon mondj nemet. Csak tanuld meg használni ezt a szót, és ha a helyzet igenis úgy hozza, akkor tudd használni is.

Mi értelme van saját magadnak rosszat tenni azzal, hogy mindenkinek ugrasz első füttyentésre? Saját magadat csapod be, a saját lelkedet teszed tönkre ezzel. Mert persze elvállalsz mindent, mert hát milyen jó segíteni másokon, aztán amikor este lefekszel aludni, legszívesebben sírnál, hogy miért voltál ilyen hülye, amikor csak egyszerűen azt kellett volna mondanod, hogy nem. De te ehelyett elfogadtál mindent, megtettél mindent, segítettél mindenkinek, miközben a lelked életereje a békasegge alá csökkent. Tényleg van értelme ezt csinálni? Tényleg van értelme saját magadat tönkre tenni csak azért, mert egy 3 betűs szót nem tudsz kimondani? Nem lenne egyszerűbb, ha egyszer igenis a sarkadra állnál és azt mondanád, hogy NEM?! Dehogynem lenne egyszerűbb, ezt te is tudod.

Úgyhogy ezentúl állj oda a tükör elé, és mondogasd azt, hogy NEM! Meg fogod látni, amint elkezded elhihetni magaddal, hogy képes vagy te is kiejteni, annál könnyebben fogod ezt mások szemébe is megmondani. Hisz miért kéne saját magunkat tönkre tenni egy egyszerű szó miatt?

Mert más boldogsága, a Te boldogságod is lehet

Csak higgy abban, hogy más boldogsága akár a Te boldogságod is lehet. Ne legyél irigy, tanulj meg örülni más boldogságának is. Hidd el, hogy sokkal jobban fogod magad érezni, és egy idő után tényleg boldoggá tud az is tenni, hogy ha csak azt látod, hogy valaki mosolyog, vagy ha csak elmesél valaki neked egy olyan napot, amikor a legboldogabb volt.

Ne irigyeld másoktól a boldogságot és az örömöt. Igenis tudd te is megélni azt, amikor valakinek van egy boldog pillanata. Főleg akkor, ha az a valaki még közel is áll hozzád. Ő is észre fogja majd venni egyszer, hidd el, hogy csak azzal eltudja érni a Te boldogságod, hogy ő boldog. És nem, ilyen nem csak a legnagyobb szerelmekben van és nem csak a tündérmesékben és a nyáltól tocsogó romantikus filmekben. Nem, ilyen igenis létezik barátok között, családtagok között, bárki között.

Képzeld csak el, hogy milyen lehet az, amikor történik veled valami nagyon jó dolog, amitől már amúgy is boldog vagy, és utána még a barátod, barátnőd, testvéred, akárki elújságolja neked, hogy neki is mennyire jó napja volt. Hát nem lesz sokkal jobb a kedved tőle? Ha ilyenkor tudod értékelni mások örömét, akkor miért ne tudnád akkor, amikor Te nem vagy épp a legjobb formádban? Csak tanuld meg elfogadni más boldog pillanatait, és tanuld meg azt, hogy a boldogságot a legocsmányabb dolog irigyelni.

Csak egy mosoly, csak egy ölelés, pár jó szó és máris boldog vagy, nem de? Dehogynem, hisz érzed, hogy fontos vagy, hogy számítanak rád, hogy szeretnek, hogy boldog vagy és hogy más is boldog. Máris sokkal szebb az élet, Te is máris sokkal jobban érzed magad kívülről, belülről, mindenhonnan. Nem sokkal jobb úgy boldognak lenni, hogy tudod, rajtad kívül még rengeteg ember az? Gondolj csak erre, gondolj arra, hogy mennyi boldog ember él a világban, és Te is egy vagy közülük.

Úgy ahogy te is boldog tudsz lenni más boldogságától, ugyanez működik visszafelé is. Teljesen biztos vagyok abban, hogy minden ember körül van minimum 2 olyan személy, aki igenis azért tud boldog lenni, mert látja, hogy az a valaki, aki fontos neki, boldog. Ez egy örökös körforgás. Ha megtanulná mindenki értékelni más boldogságát, sokkal egyszerűbb lenne az élet. Arról nem beszélve, hogy sokkal több mosolygós embert lehetne látni az utcákon, mint most. De ehelyett mindenki csak magával van elfoglalva, és esélyt se ad a másiknak, hogy elmondja milyen boldog is ő. Csak egy pár percet kéne másokra szakítanunk, nem hiszem, hogy ez akkor nagy kérés, vagy annyira nagyon megerőltető lenne. Főleg ha azt nézem, hogy azzal, hogy meghallgatsz valakit, mennyi mindent nyerhetsz. Nyerhetsz boldogságot, örömöt, megértést, bizalmat és még sorolhatnám, hogy egyetlen beszélgetésből mennyi mindennel ajándékozod meg magad és a lelked.

Csak egyszer próbáld meg magadba szívni más boldogságát, a világ boldogságát. Ha nem megy, akkor hagyd. Viszont ha azt érzed, hogy máris megnőtt a lelked egy számmal, hogy a boldogság mércéd egy fokkal már jobb lett, folytasd tovább! Tápláld tovább a lelked az emberek boldogságával, mosolyával, felhőtlen nevetéseivel, és érezd magad boldognak!

Vedd észre, ha változni kell!

Mint ahogy a természet is mindig változik, úgy az emberek is mindig változni fognak. Nem csak arra gondolok, hogy magasabbak leszünk, hogy megnő a hajunk, vagy hogy épp kilóban mennyit változunk. Nem, úgy ahogy egy fának a kérge alatt is változik minden, úgy a mi bőrünk alatt is folyamatosan változnak a dolgok.

Sok minden okozhatja egy ember megváltozását. Lelki sérülés, baleset, szellemi sérülés, egy új barát, egy születés, bármi. Azonban a legtöbb esetben csak mi tehetünk arról, hogy megváltozunk. Nem csak jó irányba való változás létezik, sőt. Bizton merem állítani, hogy mostanság egyre több olyan ember létezik, aki igenis a rossz irány felé kezd el menni, úgy hogy észre sem veszi. Vagy már csak akkor veszi észre, amikor már olyan szinten a legalján van az életének, hogy mindenki inkább eltávolodik tőle, mintsem hogy közeledne hozzá. Ne akarj idáig eljutni, ne akard megtapasztalni azt, amikor mindenki magadra hagy. Vedd észre idejében, hogy mit csinálsz az életeddel, és hogy mennyire teszed magad tönkre.

Sosincs késő, ezt ne feledd! Bármikor mondhatod azt, hogy mától fogva változtatok az életemen, mert ez senkinek sem jó. De egyet jegyezz meg, minél később jutsz erre a döntésre, annál nehezebb lesz a változás a jó irány felé. Soha ne más miatt kezdj el megváltozni, soha ne azért juss erre a döntésre, mert mások azt nyomják beléd, hogy rossz életet élsz. Csak akkor tedd ezt meg, ha már te is ezt látod, ha már te magad is észrevetted, hogy ez az élet, amit élsz tényleg nem jó. De próbáld meg szétválasztani a barátok, ismerősök, család véleményét a sajátodtól. Persze jelenthet valamit, ha már mindenki körülötted azt mondja, hogy megváltoztál és a rossz irány felé mész, de addig amíg ezt te nem látod be, addig felesleges magadnak azt mondani, hogy megkeresem a jó utat. Nem fog sikerülni, azt most mondom. Mert az nem a te akaratod lesz, hanem a világé.

Nem egyszerű észrevenni azt, hogy ha nem azon az úton mész, amin kellene. Tényleg nem egyszerű, ezt belátom én is. Viszont itt csak egyszerű önértékelésről van szó. Ha megtanulod értékelni az életed, és saját magad, akkor idejében észre tudod venni, ha valami nem úgy megy, ahogy annak mennie kéne. Időnként gondold végig, hogy mi az, ami változott az életedben. Gondold végig, hogy azok a dolgok, amik megváltoztak, milyen irányban változtak, és mennyire játszottál te szerepet a változásban.

Még egy fontos dolog: soha ne félj a változástól! Ha akarod, ha nem a világ úgyis mindig változni fog körülötted, így te miért ne tennéd ezt?! A változás nem rossz dolog, csak ügyesen kell csinálni. Itt is, mint sok más helyen, értékrendet kell felállítani, és utána már sima az utad. Viszont ha a változást tabu témaként kezeled, hidd el, hogy akkor fogsz a legnagyobbat változni. Csakhogy elég valószínű, hogy a rossz irányba…

Szakadj el a múltadtól!

Mert élhetsz te a múltban, de sokat elérni vele nem fogsz. Éltethetnek a szép emlékek, életben tarthatnak a múlt pillanatai, de azok már soha nem fognak újra megtörténni. Meg kell tanulni elszakadni a múlttól, és a mának élni. Nem egyszerű, de ha egyszer sikerül, rájössz, hogy mennyivel egyszerűbb az élet.

A múltban nem csak jó dolgok történtek. Tele vannak rosszabbnál, rosszabb emlékekkel is, amire az ember nem szívesen emlékszik vissza. Tehát mi értelme van a jó dolgokra is ilyen mértékben emlékezni, ha a rosszakat meg elfelejtjük? Pedig néha a rossz dolgokból sokkal de sokkal többet tanulhatunk, bármelyik legszebb emlékünknél. Viszont ha csak azokra a dolgokra emlékezünk, amik minket boldoggá tettek, és azokat elfelejtjük, amik szomorúvá, azzal csak azt érjük el, hogy becsapjuk saját magunkat. Mert egy idő után azt fogjuk gondolni, hogy velünk mindig csak a jó dolgok történnek meg, és ha egyszer nehogy isten történik valami olyan dolog, amire nem vártunk, még nekünk fog feljebb állni, és még mi fogunk reklamálni, hogy miért ver minket az isten. Nem, erről csak te tehetsz! Te hitetted el magaddal, hogy rossz dolgok nincsenek. Lehet nem tudatosan tetted ezt, de azzal már, hogy kiverted az összes olyan eseményt, találkozást, embert a fejedből, amire nem szívesen emlékeztél, máris elkezdted elhitetni magaddal, hogy ilyenek nem is lesznek már soha többet.

Nem azt mondom, hogy teljes mértékben verd ki a fejedből az összes létező emlékedet, csak tanuld meg kezelni őket. Fogadd el, hogy azok már csak emlékek semmi többek. Ne akarj azokból élni, ne akarj azoknak élni. A mának élj és a jövőnek. Raktározd el magadban az összes régi pillanatot, és csak akkor szedd elő őket, amikor tényleg szükséged van rájuk. Máskor ne. Maradjanak csak ott a lelked mélyén. Te tudni fogod, hogy ott vannak, és ennyi legyen bőven elég.

A ma legyen mindig előtted, mindig csak annak élj. Sokáig nem értettem egyet azzal a mondással, hogy „Élj úgy minden nap, mintha az lenne az utolsó.” De most már rájöttem, hogy nagy igazság rejlik ebben az egy sorban. Mert ez igenis azt mondja ki, hogy felesleges a régi dolgokon törni a fejünket, olyanokon, amik már rég elmúltak. És felesleges a jövővel is nagymértékben foglalkozni. Persze a jövő fontos, meg időben el kell kezdeni megtervezni, de soha nem lehet fontosabb a jövőd, mint a jelen pillanatod.

Tedd a helyükre a lelkedben az emlékeket, a pillanatokat és a jövőd nagy terveit. De figyelj arra, hogy melyik mekkora helyet foglal el benned. Ha ezt megteszed, és egy helyes sorrendet tudsz magadban felállítani, nyert ügyed van. Az emlékek szépek, a nagy tervek és álmok szépek, de mindig is a jelen pillanat történései lesznek a legszebbek!

Mindennapi hősök

Neked természetes az, hogyha egy kocsi átenged az úton, vagy ha egy srác segít feltenni a babakocsit a buszra egy anyukának, vagy ha egy fiatalember átadja a helyét egy idős néninek? Szerintem a többség válasza az lenne, hogy igen, ez természetes, mivel udvariasak vagyunk, és megadjuk a tiszteletet. Viszont ez valahogy a mai fiatalokból kimaradt. Ők inkább keresnek valami kifogást arra, hogy ne kelljen annak a bizonyos udvariasságnak megfelelni, vagy hogy a tiszteletadás alól kibújjanak. Gondolok itt a különféle „bezzeg a botos néni a buszig gyorsabban rohan, mint én, utána meg elvárja, hogy átadjam a helyem neki” felháborodott szövegekre, vagy hogy épp siettem, azért nem engedtem át a gyalogost a zebrán, stb… 

Lehet épp ez az, amiért én külön megtiszteltetésnek veszem, ha az az autó igenis miattam áll meg, és megvárja, míg átmegyek, akármilyen lassan is teszem azt. Lehet ez az, amiért ma, amikor láttam, hogy egy egyetemista srác segít egy babakocsit feltenni a buszra, én éreztem magam boldognak. Boldognak éreztem magam, mert jó volt látni, hogy igenis vannak még ilyen emberek. Hozzáteszem, hogy amikor a nő leszállt, a srác a busz végéből ment előre, hogy segítsen levenni a babakocsit. Mi ez, ha nem tisztelet? Mi ez, ha nem udvariasság? És a srác nem várt el cserébe semmit, mert neki EZ volt a természetes. Komolyan mondom, öröm volt nézni, ahogy a babakocsiban ülő kisfiú olyan boldogan nézett a srácra, mint ha egy hőst látna benne. És lehet nem tévedett, mert én úgy gondolom, hogy az ilyen emberek a mindennapi hősök. De mi észre se vesszük őket, nem is foglalkozunk velük. Vagy ha foglalkozunk, akkor is biztos azt gondoljuk magunkba, hogy na itt is egy talpnyaló, hurrá. Sokszor gratuláltam már, azt hiszem, most is csak ennyit tudok tenni.

A mai világból egyszerűen hiányzik a tisztelet. Mindegy, hogy ki felé, akár szülők, akár barátok, akár ismeretlenek, egyszerűen nincs már meg az emberekben az a minimális tisztelet, amire igenis szükség van ahhoz, hogy egy normális, intelligens világban éljünk. Nem véletlen hallunk egyre többször tanár-diákverésről, vagy otthoni erőszakról. Csak egy picivel több tiszteletet kéne mutatnunk a másik felé, és máris nem lenne ilyen hírekkel tele a média. De nem, nem tesszük ezt, ehelyett inkább erőszakhoz folyamodunk, legyen az fizikai, vagy lelki, teljesen mindegy.

 Ezért van szükségünk nekünk a mindennapi hősökre. Mert ők azok, akik még tartják bennem/bennünk a lelket. Bennük még igenis ott van az a minimális tisztelet, amiről az előbb beszéltem. Nekik nem esik nehezükre átadni a helyet a buszon. Nekik nem esik nehezükre megállni a zebránál a kocsival, és inteni a gyalogosnak, hogy menjen át. Bennem feléjük van a legnagyobb tisztelet, mert kimernek állni a régi hagyományok mellett, és nem engednek a nyomásnak, nem érdekli őket az, hogy mások mit gondolnak, ők ösztönösen cselekednek.

Úgyhogy kedves mindennapi hősök! Én csak annyit mondok, hogy maradjatok ilyenek, amilyenek vagytok! Higgyétek el, az egész világnak szüksége van rátok, még ha ezt nem is akarja senki belátni. Mindenesetre nekem mindig is mosolyt fogtok csalni az arcomra, és mindig is büszkeséggel fog eltölteni az, hogy igenis léteztek még.

Szex mindenáron?

„Megérezte a répa szagát, és már futott is a srác után.” Sikerült a reggeli buszozásom során ezt a mondatot kihallanom egy beszélgetésből. Szerintem mondanom se kell, hogy a csaj és a srác, nem voltak idősebbek 14 évnél. Na jó, talán 15. Tényleg itt tartunk? Tényleg idáig fajultak a dolgok, hogy már a buszon is ezt kell hallgatnia mindenkinek? Magáról a tényről nem is beszélve. Gondolom a lány, akiről beszéltek se lehetett sokkal idősebb 15 évnél.

Jönnek manapság a kérdések, hogy hova tűntek a normális pasik. Majd jönnek az értelmes válaszok, hogy normális pasik már pedig vannak, csak mi lányok nem vesszük észre őket. Itt jön a csavar: mert hogy ilyenkor a felháborodott fiúk visszavágnak azzal, hogy igen ám, de akkor hol vannak a normális lányok? És teljesen jogos mind a kettő felvetés. Most válaszolok: nincsenek már se normális pasik, se normális lányok. Elnézést ha valakit ezzel megbántottam, de nézz kicsit körül, nézz kicsit magadba és rájössz, hogy igazam van. Nincsenek már (vagy csak nagyon néha) olyanok, hogy elhívom a lányt randira. Manapság miből áll egy randi? Találkoztok, „beszélgettek” és azon veszitek észre magatokat, hogy az ágyban fekszetek. Szép kis első randi, már ha lehet az ilyet randinak nevezni. És ilyenkor nem csak az egyik fél a hibás. Mindenkinek ott van a lehetőség a kezében arra, hogy nemet mondjon. De nem teszed, hisz milyen jó lesz másnap elmesélni a barátnőknek vagy a haveroknak, hogy mekkora vad éjszakán vagy túl. Gratulálok, +1pont a világnak, -1 a lelkednek.

Na de térjünk vissza a reggeli elcsípett mondatomra. Az első, ami kicsit meglepett, a beszélgetők életkora. Értem, hogy fejlődik a világ, értem, hogy minden modernizálódik, viszont azt nem értem, hogy miért lesz valaki attól „menő”, hogy 14 évesen már egy fiú ágyában fekszik? Nem, nem az életkorral van baj, vagyis kicsit azzal is, de teszem azt, ha van egy pár, akik mondjuk 11 évesen „jöttek össze” és ők úgy gondolják, hogy elég érett a kapcsolatuk ahhoz, hogy túl legyenek az első szexen, áldásom rájuk. De nem ez van, sőt, szó sincs ilyenről. Itt az van, hogy azt gondolják sokan, hogy akkor válok naggyá, amikor túl vagyok az első szexuális együttléten. Figyelem! Lehet, sokakat meglepek a következő kijelentéssel, de el kell áruljam, EZ NEM ÍGY VAN! Verjétek ki ezt a fejetekből. Lássátok már kicsit más szemmel is a világot, nem hiszem, hogy olyan nagy kérés ez. És ha majd tudni fogod mi az a tandíj, kölcsön, diákhitel, és ha majd aláztak meg annyira, hogy azt hitted, hogy onnan nincs tovább, és ha majd ott állsz a csúcson, mert elérted a céljaidat, na akkor fogsz majd naggyá válni. Viszont addig te is csak ugyanolyan porszem vagy a hatalmas univerzumban, mint bárki más.

Értem én, hogy mindenkiben dolgoznak a hormonok, meg az emberi ösztönök mindenkiben ott vannak. De tényleg fontosabb az, hogy legyen egy jónak mondott éjszakánk, minthogy minden nap bele tudjak nézni a tükörbe úgy, hogy ne egy ribancot lássak visszamosolyogni? Vagy épp egy olyan srácot, aki minden lehetséges lányt az ágyába csábít, majd az elkövetkező nap a nevére sem emlékszik? Tényleg ennyit érne egyetlen éjszaka? Az egy dolog, hogy sok „felnőttnek” ez megéri, de a mai fiatalok mit érnek el ezzel? Azt, hogy tönkre teszik magukat. Bele se gondolnak, hogy mi lesz akkor, amikor 20 vagy 30 évesek lesznek. Elmondjam mi fog történni? Pontosan az, amit az előbb leírtam: belenéznek a tükörbe, és legszívesebben szembe köpnék magukat. Azt, akivé váltak, és azt, akik voltak. Mert ott, abban a pillanatban fognak ráeszmélni arra, hogy milyen ügyesen is cseszték el az életüket. De onnan már nincs visszaút. Vagy ki tudja, lehet addigra már annyira modernek leszünk, hogy miénk lesz az időgép is. Viszont az is kicsit elgondolkoztatja szerintem az embert, hogy milyen élete lehetett annak, aki legszívesebben visszamenne az időben és megváltoztatná azt.

Ez fog történni veled is, ha nem vigyázol. Ha nem becsülöd meg az életet. Szépek a pillanatnyi örömök, szépek az apró örömök, de mindennek vannak következményei, még ha ezt az adott szituációban nem is látod. Szó sincs arról, hogy én most azt mondom, hogy fogadjon mindenki cölibátust és mondjon le a testi örömökről. Nem. Én csak annyit kérek, hogy gondold végig, hogy mi mennyit ér neked, és csak azután csinálj bármit is.

Akármit tehetsz az életben, egy a lényeg: mindig tudj úgy tükörbe nézni, hogy onnan ne egy olyan ember nézzen vissza rád, akit legszívesebben Te magad is a lehető legmesszibbről elkerülnél.

Dönts! De csak okosan...

Merj döntéseket hozni, merj gondolkodni. De csak ésszel. Játszd végig az összes lehetőséget, gondold át, hogy neked melyik a legjobb és csak utána dönts. Hamar meghozott döntésnek nagy ára lehet. Persze lehet, hogy az is jól sül el, de ha először magadban eldöntöd, és letisztázod a helyzetet, akkor hidd el sokkal biztosabb a jó döntés.

Tedd rendbe magad odabent. Ne csak kívülről tűnj ápoltnak és szépnek, hanem belülről is. Lehetsz te kifelé akármilyen vagány, helyes srác, vagy akármilyen bombázó csajszi, ha belül már már rothadt lelkűvé váltál. Durván hangzik, de ez van. Ülj le, és csak nézz. Ne gondolj először semmire. Nehéz lesz, mert ilyenkor vagy százmillió dolog fog eszedbe jutni. De próbáld meg kitisztítani az elméd, az agyad, a szíved és a lelked. Próbálj koncentrálni, és ellazulni. Majd ha ez sikerült, szépen sorban tegyél mindent a helyére magadban. Kezdj apró dolgokkal, majd szépen lassan haladj az egyre nagyobb, az egyre súlyosabb problémák felé. Meglátod, sokkal egyszerűbb úgy döntéseket hozni, hogy előtte átgondoltad az egészet.

Jó döntést hozni nem egyszerű. Nem egyszerű, és talán nem is lehet jó döntést hozni. Hiszen soha nem tudhatod, hogy mi lett volna ha… Viszont ebbe soha nem is szabad belegondolni. Valamiért te azt az utat választottad, valami azt mondta benned, hogy az a jó irány. Akkor azt láttad helyesnek. Később már felesleges azon rágódnod, hogy mi lett volna ha. Döntöttél, és cselekedtél. Ha előtte átnyálaztad az összes lehetőséget, és logikusan végig gondoltál mindent, akkor rossz döntést nem hozhattál. Nem biztos, hogy a legjobban döntöttél életedben, viszont az biztos, hogy rosszul nem.

Döntés után variálni már nem tudsz. Nincs az, hogy visszaviszem a blokkot, mert hibás terméket adtak el nekem. Itt az a rendszer él, hogy vásárlás után reklamációt nem fogadunk el. Döntés után sírás nem lehetséges. Fogadd el a döntésed és élj vele együtt, ha tetszik, ha nem. Te hoztad meg, és ha rosszul hoztad meg, akkor szenvedj is meg érte, valamiért biztos megérdemled.

Kapcsold ki a tv-t, kapcsold ki a laptop-ot, kapcsolj ki mindent, és egyetlen egyszer próbálj meg csakis magaddal foglalkozni. Nézd meg magad belülről, a gondolataidat, az érzéseidet, a fájdalmaidat, a boldogságodat. Térképezd fel ezeket, ismerd meg az összeset részletesen töviről hegyire. Hisz, hogy akarsz te akármilyen döntést is hozni, ha még azzal se vagy tisztában, hogy Te magad igazából mit is akarsz?

Emelkedő, csúcspont, zuhanás

Egyszer fent, egyszer lent. Ismerős ugye? Hát már hogy ne lenne ismerős, hisz ebből áll az élet. A tiéd, az enyém, mindenkié. Vannak, amikor jobb napjaink vannak, de olykor előfordul, hogy olyan szinten ballábbal kelünk fel, hogy még lélegezni is nehezünkre esik. Igen, vannak ilyenek, de ez normális. Mint ahogy nem lehet valaki egész életében csupa mosoly, úgy nem lehet valaki egész életében csupa búbánat.

Az életed, mint a hullámvasút. Ott is vannak emelkedők és vannak igazán mély zuhanások. Amikor elindulsz, még nem tudod mi vár rád, maximum csak sejted. Az elején csak ülsz, csak azon gondolkozol, hogy vajon jó ötlet volt ez? Teljesen mindegy, hogy jó volt-e vagy sem, innen már nincs kiszállás. Ugyanez az életben is, egyszer elindultál, onnan már semmi kiút nincs. Aztán robogsz tovább a vagonban, és elkezdesz emelkedni. Az adrenalin érzed, hogy egyre jobban megy fel a fejedbe, és a végén már azt se tudod hol vagy. Ilyen az, amikor boldog vagy, nem törődsz semmivel, csak vagy, boldogan. Aztán jön az emelkedő vége, a csúcspont. Itt megáll az idő egy pillanatra, neked még is úgy tűnik, mintha örökkévalóság lenne. Csak vársz, vársz, és nem tudod, hogy ami jönni fog, milyen lesz. Az emelkedő vége a te mindennapjaid, ilyenkor te sem tudod mi jön, csak éled életed és vársz. Aztán jön a végtelen zuhanás, gyomor a torkodban, a szemed kifolyik, de te élvezed, hisz ezért ültél fel a hullámvasútra. Mégis legbelül nem tudod eldönteni, hogy milyen érzések vannak benned. Ilyen az, amikor padlón vagy, amikor a mindennapok után jön egy mély, hosszantartó zuhanás. De ahogy a hullámvasút se áll meg a lejtő végén, úgy a te életed sem. Robogsz tovább és várod a következő emelkedőt. Adrenalin ismét a fejben, és te ismét nem tudod hol vagy. Aztán emelkedő vége, majd ismét egy zuhanás. És ez így megy, míg vége nem lesz a körnek. Viszont egy valami változik. Ahogy egyre többször jön el a zuhanás, a lejtő, te annál jobban élvezed, annál jobban visítasz, és annál jobban érzed azt belül, hogy ez neked jó, te nem tudsz e nélkül élni. Fájdalom, összetörés és bánat nélkül se tudsz élni, ezek is az életed részei. Az elején nehéz velük megbirkózni, de az idő múlásával megtanulod kezelni ezeket a helyzeteket is. Hisz tudod, minden lejtő után ott vár rád a következő emelkedő.

Egyszer fent, egyszer lent. Igenám, de mihez képest fent és lent? Ki mondja meg, hogy én most épp fent vagyok, vagy lent? Soha nem tudsz annyira lent lenni, ahonnan már nincs tovább. Viszont ebből az következik, hogy valamilyen szinten mindig fent vagy. Csak nézőpont kérdése. Az egész élet csak nézőpont kérdése. Olyan, mint a nyári zivatar, hipp-hopp jön egy 10 perces záporeső, és te gondolhatod azt, hogy na, pont ez hiányzott nekem. Viszont nézheted úgy is, hogy a zápor után ott a szivárvány, az eső illata, és az a frissesség, amit az eső hozott magával. Mondom, csak nézőpont kérdése. Rajtad áll, hogy milyennek látod az életed, és hogy miket veszel benne észre. Igen, vannak rossz dolgok is, de nagyszámok törvénye alapján, akármennyi rossz is történik veled, utána mindig jön valami jobb.

Gondolj mindig csak a hullámvasútra. Emelkedő. Csúcspont. Zuhanás. Emelkedő. Csúcspont. Zuhanás. Hisz mi élvezet lenne abban, ha csak egyenesen mennénk hullámok nélkül?!

Akard megismerni a világot!

Sétálj az utcán, vagy bárhol. De próbálj meg egyszer úgy sétálni, hogy figyelsz másokra. Halld meg, ahogy az emberek beszélgetnek egymással, halld meg, ahogy a madarak csicseregnek, halld meg a világot. Rengeteg mindent tudunk tanulni azáltal, hogy csak oda figyelünk másokra és nem mindig a saját kis buránk alatt lélegzünk. Merj kinyílni, merd megismerni a világot, és merd megismerni a többi embert, akik ott élnek melletted.

Olyanok vagyunk, mint a pillangók. Először mindenki kis gumóként kezdi. Igyekszik megismerni sajátmagát, az érzéseit, az érzelmeit és nem nagyon foglalkozik a külvilággal. Majd szépen lassan átváltozunk bábokká, akik már szeretnék megismerni a külvilágot, de valami mégis mindig visszatartja őket. Az a baj, hogy sokan itt ragadnak, sokan megállnak a bábállapotnál, és nem mernek kifejlődni gyönyörű szép pillangóvá. Pedig ha megmered ezt tenni, kimersz törni a hosszas báblétből, meglátnád, hogy milyen szép is a világ. A lepke se véletlen repked össze-vissza. Én bizton állítom, hogy a világot próbálja minden szögből megismerni, és ő teszi jól. Próbáld te is ezt tenni, próbáld meglátni a világ összes kis szegletét.

Ne csak azért tedd ezt, mert most én mondom neked, azért tedd, mert te akarod. Akard megismerni a világot, az univerzumot. Itt élsz, és nem tudsz semmit arról, ami körülötted van. Nincsenek már olyanok, hogy leülök a ház elé a szomszéddal és beszélgetek vele, megkérdezem, hogy van, és csak beszélgetünk. Elmúltak már ezek az idők, és ez elég nagy baj. Mostanság a szomszéddal való beszélgetés kimerül a „Jó napot!” kifejezésben. Sok esetben – gondolok itt, azokra, akik panelban laknak – jó formán azt se tudják, hogy hívják a szomszéd lakásban élő embert. Nem azt mondom, hogy most fuss és kopogj be a legközelebbi lakásba vagy házba, csak merj nyitni mások felé. Ne azt lássák rajtad, hogy magadba vagy zárkózva és nem engedsz senkit a közeledbe. Sokkal jobb lenne úgy élni, ha mindenhol nyitott, magabiztos és boldog embereket látnánk, nem igaz?

Mai divat lett az is, hogy ha utazunk, akár kocsival, akár busszal, de még, ha gyalog akkor is, hogy zenét hallgatunk, persze fülhallgatóval. Igen, tudom milyen jó érzés csak utazni és nem törődni semmivel, csak a zenére koncentrálni, tudom, mivel én is ezt teszem. Viszont nem lenne sokkal jobb, ha a zene helyett a világ „zaját” hallgatnánk? Azt, hogy elmegy melletted egy busz, hogy egy kisgyerek önfeledten nevet, hogy egy szerelmes pár azt mondja egymásnak, hogy szeretlek, vagy, csak ahogy 2 néni beszélget a piaci eseményekről. Nem sokkal jobb ezeket hallani, mint az agyon hallgatott Coldplay számokat? Persze, sok esetben segít a zene, de nem az összesben.

Nyisd ki a füled, nyisd ki a szíved és nyisd ki a lelked. Fogadd be magadba a világ történéseit, szívd be magadba a világ adta összes pozitív energiát. Legyél nyitott az összes lehetőségre, és legyél nyitott saját magadra. Ne zárd el magad a külvilágtól, az emberektől. 

Hisz mint mondtam, olyanok vagyunk, mint a pillangók, virágról virágra repülünk. Mindegy, hogy milyen virág, mert minket csak az érdekel igazán, hogy a lehető legtöbbet tudjuk berepülni. 

Vagy bízol magadban, vagy nem

Merj bízni magadban. Ha tisztában vagy a képességeiddel, ha tudod, hogy te magad mire vagy képes, akkor miért nem tudsz magadban bízni? Ha te nem bízol meg saját magadban, hogy várod el másoktól, hogy ugyanezt megtegyék? Persze mindenki mondhatja neked azt, hogy megbízom benned, de amíg ők is tudják, hogy te nem tudsz megbízni saját magadban, addig ők sem fognak tudni benned.

Tudom, hogy nehéz, tudom, hogy könnyen beszélek itt a gép előtt ülve. Viszont csak gondolj bele, hogy te mennyire bízol magadban. Mindenki azt hajkurássza, hogy milyen igaz barátai vannak, akikben mindig, minden körülmények között megbízik, akár az életét is rábízná stb. Ismerős ugye? Persze, hogy ismerős, hiszen te is mondtad már ezt egy csomó embernek, és lemerem fogadni, hogy neked is mondták már jó néhányan. No de, ezek a nagy igaz barátok közül hány olyan van, aki saját magában is bízik? Látod, látod, itt a probléma, hogy kb egy sincs.

Nem lesz egyszerű, azt most mondom. Ez nem olyan, hogy gondolok egyet, és már bízom is magamban. Nem, itt harcolnod kell magaddal, küzdened kell magad ellen. Mert te magad vagy az, aki a legjobban vissza tudod magad tartani mindentől. Először meg kell tanulnod beszélned magaddal. Bután hangzik, de sokat segít. Mondd meg magadnak, hogy mit akarsz elérni, mik az álmaid és milyen célokat tűztél ki magad elé. Senki nem fogja jobban megérteni a gondolataidat, mint te magad.

Az egész akarat és hit kérdése, mint minden más. Ha igazán akarom, ha tényleg hiszek benne, akkor lehetek boldog minden körülmények között, akkor láthatom az életet szépnek, akkor merhetek önmagam lenni, és ha igazán akarom, akkor idővel bízni is tudhatok magamban. Csak rajtad áll, hogy milyen lesz ez az út. Megnehezítheted magadnak, de ha jól használod az agyad, a lelked és a szíved akkor ez egy igazán könnyű út is lehet számodra.

Merd kihasználni azt élet adta összes lehetőséget, ne add fel soha, és küzdj mindig azért, amiben igazán hiszel! De ezek mellett a legfontosabb, a legeslegfontosabb, ami nélkül tutibiztos, hogy nem fog sikerülni semmi, ha nem tartod be az az, hogy bízz magadban! Tele lesz még az életed akadályokkal, nehézségekkel, harcokkal, de az élet a kihívásokkal együtt lesz igazán szép, nem igaz?

A divat mondja meg, hogy ki vagy?

Így lenne? A divat mondaná meg, hogy én milyen ember vagyok? Aszerint kellene nekem ítélkeznem emberekről, hogy hogyan öltözködnek? Köszönöm, én ebből nem kérek. A divat egy jó eszköz arra, hogy könnyebben kifejezzem magam, az érzéseimet, a gondolataimat, de szó sincs arról, hogy a divat mondja meg, hogy ki vagyok.

Lehet nekem tízezreket érő cipőm vagy tízezreket érő koktélruhám, ettől még nem leszek igazán boldog, se segítőkész, se talpraesett, se magabiztos, se semmilyen. Maximum örülök annak, hogy lehetőségem volt arra, hogy ilyen ruhákat vegyek, de semmi több. Ahogy stílust sem lehet pénzért venni, úgy érzéseket, személyiséget és boldogságot sem. Én hiszek abban, hogy egy turkálóban vett rongyos pólójú lány ugyanolyan boldog ember lehet, mint egy Dolce & Gabbana-s mini ruhájú csajszi. Sőt, még lehet azt is merném mondani, hogy nem csak ugyanolyan boldog ember lehet, hanem boldogabb is!

Miért kéne nekünk mindig a divatot követnünk? Miért kéne nekünk mindig azt csinálni, azt a ruhát felhúznunk, amit a sajtó és a média belénk nyom? Itt a baj, mindig meg akarunk felelni az elvárásoknak, és nem merünk a saját utunkon menni. Inkább belegyömöszöljük a 39-es lábunkat a 37-es tűsarkúba, mert hát milyen gáz már, ha nekem ekkora nagy a lábam? Úristen emberek, merjünk már kiállni magunkért, és merjük már azt csinálni, azt gondolni és azt tenni, amit mi akarunk!

Persze jó dolog, ha lehetőséged van a divatot követni, mert anyagilag olyan helyzetben vagy, hogy megengedheted magadnak, hogy a legdrágább ruhákat is megvedd. Viszont soha nem szabad elfelejtened, hogy te ki is vagy igazából, ne hagyd, hogy a ruhád mondja meg, milyen ember vagy. Próbálj mindig önmagad maradni, akármilyen ruha is legyen rajtad!

A divat világa olyan, mint egy farsangi buli. Mindenki annak öltözik be, aminek szeretne, viszont ha kicsit a dolgok mögé nézünk, rájövünk, hogy valamilyen szinten a farsangi jelmez tükrözi az ember személyiségét. Ennek ellenére ugyanúgy elfogadjuk azt az embert, aki egy fának öltözött be, és azt az embert, aki hercegnőnek. Így kérdezem én, a való világban ezt miért nem tudjuk megtenni? Miért nem tudjuk ugyanúgy elfogadni a szakadt farmeres embert és azt, aki a legdrágább öltönyt viseli? Miért lenne a divatnak bármi köze is ahhoz, hogy te milyen ember vagy? Nem, számomra nem a divat mondja meg, hogy ki vagy.